Daniel Molnar aka soobrosa about talks/tv music articles translations

Alan Kay: Csontváz a szekrényben - a számítógépek (mi)haszna az oktatásban

Arra építeni, amit a gyermekek tudnak, amire képesek, és akik ők - általában ez működik a legjobban. Ha találtunk néhány jó megközelítést, talán néhány jó hasznos médiaötlet is akadhat. Az iskolák alkotják az utolsó védelmi vonalat a tudás globális trivializációjában, mégis úgy tűnik, nem tanultak még eleget az új technológiákról és médiákról ahhoz, hogy kellően megkülönböztessék a számítógépekhez és hálózatokhoz kapcsolódó formális, de értelmetlen tevékenységeket és az igazi, 21. századi gondolkodáshoz szükséges készségeket.

A történelem során az emberek megtanulták, hogyan értelmezzék a körülöttük lévő világot történetek segítségével. A történetek már jóval Salamon király előtt - kit 3000 mondásból álló parancsolata alapján a valaha élt legbölcsebb embernek tartottak - központi szerepet játszottak az oktatásban. A gondolkodás e módja, illetve az egyén életének és a társadalomnak történetekkel és elbeszélésekkel történő értelmezése egyetemes minden kultúrában, és emberi lényünkbe alapvetően “drótozott”. Része annak, amit “józan észnek” hívunk.

Mégis, ha visszatekintünk az elmúlt 400 évre, hogy eltöprengjünk azon, mely ideák okozták a legnagyobb változásokat az emberi társadalomban és vezettek a demokrácia, tudomány, technológia és egészségügy modern korába, talán kicsit sokkoló lehet észrevenni, hogy ezek egyike sem hozzáférhető történet formájában! Newton értekezése a mozgás törvényéről, a gravitációs erőről és a bolygók viselkedéséről úgy épül fel érvek sorozataként, hogy Euklidész mértanról szóló könyveit utánozza. Azóta minden tudományos munka hasonlóan, érvek egy sajátos formájaként kerül elénk, és nem történet formájában. Az Egyesült Államok alkotmánya maga is csak elvek egy gyűjteménye, melyek egy nagyon összetett, dinamikus struktúrát alakítanak ki, amely évszázadokig ki kell, hogy tartson, és amelynek “részei” (ezek lennénk mi!) folyamatosan változnak és csak részben működnek együtt. Ez teljesen nyilvánvalóan nem egy történet!

A közelmúltban végzett kutatások alapján az amerikai felnőttek kevesebb, mint 5%-a tanult meg ezekben a modern nem-történetalapú formákban folyékonyan gondolkodni. Az Amerikában legnagyobb példányszámban elkelt 150 könyv nemrégiben történt tanulmányozása azt mutatja, hogy 80%-uk történet formájában íródott, 15%-uk önsegítő könyv, 1.5%-uk értelmezhető valamifajta tudományos tartalmúnak, és egyikük sem íródott komoly, érvelő esszék formájában. Ne feledjük, ezek a százalékok azon kisszámú amerikaira vonatkoznak, akik egyáltalán vesznek könyvet - emlékezzünk arra is, hogy a bestseller százezres példányszámot, míg a “run-away bestseller” körülbelül 1 milliós példányszámot jelent egy 250 milliós országban!

Nem célom sürgetni: hagyjuk a történeteket. Szeretem hallani és olvasni őket, és szeretem, ha látom megelevenedni őket a színházban. Ha nem tudnánk “történetben” gondolkodni a színházban, csak kartondíszletek előtt álló színészeket látnánk, és különböző zajokat hallanánk a zenekari árokból. A színház élvezetéhez át kell adnunk magunkat az elbeszélésnek, át kell élnünk a színészek szerepeit, a szimbolikus díszleteket helyszínként és hangulatként, a zenekari árokból származó zajokat pedig felkavaró zeneként kell, hogy értelmezzük. Ez nagyszerűen megy, és mélyen átélhetjük, mit is jelent embernek lenni e folyamat során.

Most képzeljük el azt, hogy elmegyünk egy hasonló épületbe, ahol hasonló emberek a színpadon hasonlóan kitűnő mondatokat mondanak, szimbolikus díszletek és felkavaró zene kíséretében. Olyan, mintha színházról beszélnék, igaz? Pedig most egy politikai gyűlésre gondolok. Aminek oly szívesen átadjuk magunkat a színházban, itt és most teljes erőnkkel ellen kellene állnunk. Mivel életünk és másokkal való kapcsolatunk értelmének egésze azt igényli, hogy jelentésekkel ruházzunk fel szimbólumokat, és ideák kedvéért részeket adjunk fel magunkból, elég rafinálttá kell válnunk ahhoz, hogy az érem mindkét oldalát a maga helyén tudhassuk: elménk befogadó legyen, ha lelkünk felemelkedhet, és kirekesztő, ha valaki el akar venni tőlünk. Hiszem, hogy a tanulás legfőbb célja megszerezni a belátás ezen képességét, megtanulni, hogyan állítsuk a szimbólumokat a saját oldalunkra.

A történetmondáson túl

Természetesen korántsem elég csak kritizálni azt, hogy milyen történetbe éljük bele magunkat, hiszen mind a politikailag, mind a tudományosan fontos modern tartalmak oly nagy része nem történetek formájában férhető hozzá. Ahhoz, hogy a gyermekek teljesen felszabadultak legyenek a 21. században, nagyon fontos, hogy a jelenleg használatos három központi gondolkodási formát folyékonyan használják. Ahogyan láttuk, ezen gondolkodási formák közül csak az egyik használ “történeteket”, mint Salamon király bölcs mondásai és más történetek, amelyekben a magyarázatot elbeszélésbe ágyazták - s ahogy láttuk a gondolkodás más formái egyáltalán nem hasonlítanak a történetekhez. A másik két gondolkodási forma a “logikus érvelés”, amelyben a magyarázat a világról szóló kijelentések egymáshoz szorosan kötődő sorával kerül kifejtésre - ez egyfajta hatásos óramű következtetések kidolgozására; a “rendszerek dinamikája” pedig az összetettségről való gondolkodás egy ökológiai módja, amelyben az egyes alkotóelemek aktívan hatnak egymásra. Így hát a kérdés az: pontosan hogyan fedeztethetjük fel a gyermekekkel a gondolkodás olyan módjait, amelyek nincsenek “beléjük drótozva” (történetmondás) és hogyan kalandozzanak el olyan intellektuális területre, amelyet újra fel kell fedeznie minden gondolkodó embernek: a logikusra és az “öko-logikus”-ra?

Arra a kérdésre, hogy miért olyan nehéz a legtöbb gyermeket megtanítani ezeken az új módokon gondolkodni, a tipikus válasz az, hogy “ezeket a gondolkodási módokat nehéz megtanulni”. De hát elég nehéz megtanulni biciklizni, még nehezebb kosárra dobni és az egyik legnehezebb dolog következetesen eltalálni a baseball-labdát. Ha valaki gyermekeket figyel, miközben ezeket a készségeket próbálják megtanulni, azt látja, hogy a legtöbbször elhibázzák, de addig gyakorolják, amíg meg nem tanulják őket, gyakran évek múltán. Ez leginkább arra a viselkedésre hasonlít, mint amikor járni és beszélni tanulnak, és nem az iskolai munkában oly gyakran megtalálható kishitűségre. Valójában úgy tűnik, hogy a gyerekek akármeddig hajlandóak elmenni azért, hogy nagyon bonyolult dolgokat megtanuljanak, és kibírják a folyamat során rájuk váró szinte végtelen “kudarc” sorozatot, ha úgy érzik, a megtanulandó tevékenység kultúrájuk integráns része.

Maria Montessori nagy sikerrel használta iskoláiban ezt a meghatározást. Suzuki-nak hasonló sikere volt a zeneoktatásban azzal, hogy a gyermekeknek beágyazott zenei kultúrát teremtett. Nem a nehézség itt az igazi probléma. Tartozni egy kultúrához és személyes identitást építeni a nehéz. Hívhatjuk ezt “beavatási rítus” motivációnak. Ha visszatérünk az amerikai népesség kevesebb, mint 5%-ára, aki megtanult ezeken az új módokon gondolkodni és felidézzük, hogy a televízió nem jó médium arra, hogy ezeket az új gondolkodási módokat illusztrálja, ez azt jelenti, hogy a legtöbb gyermeknek nem lesz beágyazott kulturális élménye ezekről az ideákról, mielőtt az iskolába lépnek. Nem tudom, hogy az alsó tagozaton tanító tanárok hány százaléka tanult meg ezeken az új módokon gondolkodni, de személyes tapasztalatom alapján azt becsülöm, hogy hasonló arányban sikerült nekik, mint a népesség egészének. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb gyermek számára nagyon valószínűtlen, hogy megtapasztalja ezeket az új gondolkodási módokat otthonában vagy az iskolában vagy a televízióból - különösen a dolgok általános végzésének és a gondolkodásnak olyan beágyazott módján, amelyek oly fontosak azért, hogy a gyermekek értéket tulajdonítsanak azoknak a dolgoknak, amelyeket igen keményen próbálnak megtanulni.

Hadd szolgáljak egy példával arra, hogy a “környezet kialakításának” stratégiáját hogyan lehet követni - saját gyermekkori tanulási élményem alapján. Tegyük fel, hogy a nemzet fontosnak tartja a zenét. A szüleink aggódnak azért, hogy gyermekeik nem lesznek sikeresek az életben, hacsak nem válnak zenésszé. Zenei készségünk a legalacsonyabb a világon. Sok lárma és siránkozás után a Kongresszus technológiai megoldást talál: “A 2000. évre minden osztályba zongorát állítunk! De mivel nincs pénz zenészek alkalmazására, ezért átképezzük a meglévő tanárokat egy kéthetes nyári szemináriumon. Ez biztosan megoldja a problémát!” Tudjuk viszont, hogy nem sok minden fog történni, hiszen bármelyik zenész megmondhatja, a zene nem a zongorában van! A zene külön-külön mindegyikünkben benne van.

Történnek majd bizonyos dolgok a minden teremben ott álló zongorával. A gyerekek szeretnek majd vele játszani. Néhányukat bátorítanak majd a szüleik, hogy vegyenek leckéket, és néhány különc gyermek úgy dönt, hogy saját kezébe veszi a dolgokat és megtalálja a módját, hogy megismerje a zongora valódi hasznát minden hivatalos segítség nélkül. Másfajta technológiák, mint a hangfelvételek, támogatják a “zeneszeretetre” való hajlandóságot. A baj csak annyi, hogy a “zeneszeretet” olyan, mint a “tudomány” vagy a “matek” vagy a “számítógépek szeretete” - nem ugyanaz, mint valójában zenét, tudományt, matekot vagy számítógép-használatot tanulni!

Ötven évvel ezelőtt abban az élményben volt részem, hogy egy olyan közösségben nőjek fel, amely szeretett volna “igazi zenét adni mindenkinek”, és megtalálta a módját annak, hogy ez sikerüljön. Ez egy olyan new england-i kisvárosban történt, ahol csak kétszázan jártak a gimnáziumba, mégis hagyománya volt annak, hogy az iskolának teljes zenekara és énekkara van. Ehhez az kellett, hogy majdnem minden gyermek gyakorlott zenésszé váljon. Elsőben megtanítottak bennünket hangközöket énekelni és egyszólamú darabokat kottából olvasni. Másodikban két szólamot énekeltünk. Harmadikban négy szólamot énekeltünk és hangszert választottunk. A tehetség nem számított, bár természetesen meglátszott. Ez valami olyan dolog volt, amit mindenki csinált, és mindenki élvezett. Egészen addig nem tudtam, hogy ez szokatlan, amíg el nem költöztem. Fontos adalék még, hogy minden teremben volt zongora és minden tanár tudott egy kicsit zongorázni, bár biztos vagyok benne, hogy legalább egy tanár nem volt túl muzikális. Úgy tűnt, attól működik a dolog, hogy a közösségnek volt egy kiváló alsó tagozathoz értő zenespecialistája, aki minden osztályt hetente többször meglátogatott. Ennek a történetnek nem az a lényege, hogy a legtöbb gyermek gyakorlott zenésszé vált, mire gimnáziumba került - azzá váltak, generációkon keresztül -, de amennyire tudom, mindannyiuk szereti és gyakorolja a zenét felnőttként is (velem együtt).

Megtalálhatjuk ezt a “teremts beágyazott környezetet és támogasd a osztályokat tanító tanárokat látogató szakértőkkel” stratégiát néhány iskolában ma is. A los angeles-i Open Charter School-nak sikerült “tervezési kultúrát” kialakítania harmadéves osztályaikkal. Ez a kultúra egy egyéves, nagyléptékű várostervezésről szóló érdekes és nehéz kalandba ágyazza be a gyerekeket. Az általam ismert legsikeresebb alsó tagozatos tudományos program minden pasadena-i általános iskolában működik és hasonló elvek mentén szerveződik. A programot Jim Bowers és Jerry Pines, két Caltech-en dolgozó tudós fejlesztette ki, és a siker kulcsa nem csak a kiváló tananyag-ötletek és megközelítési mód, de az, hogy a tanító tanároknak némi tényleges gyakorlatot kell szerezniük, illetve fontos, hogy támogatást és minőségbiztosítást kapnak a kerületben iskoláról iskolára vándorló szakértőktől.

Jó ökölszabály tananyagtervezéshez, hogy ötletalapú legyen, ne médiaalapú. Minden jó tanár rájött már erre. A média képes néha támogatni az ideák elsajátítását, de általában a legjobb megoldásokat úgy találjuk meg, ha elgondolkozunk azon, hogyan taníthatnánk meg az ideákat médiatámogatás nélkül. Arra építeni, amit a gyermekek tudnak, amire képesek, és akik ők - általában ez működik a legjobban. Ha találtunk néhány jó megközelítést, talán néhány jó hasznos médiaötlet is akadhat.

Zenétől a technológiáig

Hadd térjek vissza egy pillanatra a számítógépek és a hálózatok csodás új technológiájához. Talán a legszomorúbb esemény számomra az, amikor egy számítógépesített osztályteremben járok, és megmutatják nekem, hogy a gyerekek milyen örömmel használják a számítógépeket. Boldogok; a tanárok és az igazgatóság is boldog, nemkülönben a szülők. Mégis, ha jobban megnézem, a legtöbb ilyen osztályteremben a gyerekek semmi érdekeset vagy előrevivőt nem tesznek! Ez a technológia mintegy gyorsételként való megjelenése - az emberek szeretik, de semmi tápértékről nem beszélhetünk. A legrosszabb esetben ez egyfajta misztikus kultusz, amelyben azt gondolják, hogy a számítógépek puszta jelenléte valahogyan visszahozza a tanulást az osztályterembe. Ekkor a számítógépek bármiféle használata a 21. század feltörekvő mobilitásának szimbóluma. Ezzel az újfajta “zongorával” pusztán annak a valódi érzése hiányzik a legtöbb osztályteremből és otthonból, hogy itt zene szól - és nem csak értelmetlen csörömpölés.

Úgy találtam, hogy a könyvek és a nyomtatás története sok hasonlóságot hordoz, és ez segít a számítógépet megérteni. A könyvekhez hasonlóan a számítógép képes arra, hogy tetszőleges szimbólumokat jelenítsen meg. Ez azt jelenti, hogy hatásköre az emberi törekvés nyelv által kifejezhető teljes választéka. Ez a választék a legnyilvánvalóbbaktól - mint az asztrológia, a képregények, a romantikus regények és a pornográfia - a legmélyebbekig terjed - mint a politikai, művészeti és tudományos eszmecserék. A számítógép valami teljesen újat is a közösbe dob: és ez saját szimbólumainak olvasási és írási képessége - méghozzá valami elképesztő sebességen. Ennek eredménye az, hogy a számítógép dinamikus helyzeteket is képes ábrázolni, a lehetőségek hasonlóan széles módján: a szombat reggeli rajzfilmtől kezdve, a játékon és a sporton, a filmen és a színházon át, az összetett szociális és tudományos elméletek szimulációjáig.

A könyvtárak és kommunikációs rendszerek analógiája megtalálható az interneten dinamikusan összekötött milliónyi számítógépben. Ez az újfajta könyvtár a Föld bármely pontjáról használható, folyamatosan frissül, és a felhasználók levelezhetnek, sőt mi több projekteken dolgozhatnak együtt anélkül, hogy egy fizikai helyen kellene lenniük.

Számunkra harminc évvel ezelőtt ezeken az elképzeléseken dolgozva úgy tűnt, mintha a következő nagy “ötszáz éves felfedezést” tennénk meg a nyomtatás feltalálása után. És kevesek számára - nagyon hasonlóan azon kevesekhez, akik a könyveket tanulásra, fontos eszmék megértésére és megvitatására, és a világról való gondolkodás új útjainak bevezetésére használják - a számítógépek és a hálózatok kezdenek ilyen fontossá válni. A számítógép tényleg a könyv utáni következő nagy dolog. De ahogy ez a könyvre is igaz volt, a legtöbben lemaradnak.

Itt a legkijózanítóbb a könyvek és a televízió szembenállásának hasonlata. A legtöbb amerikai számára a fontos eszmék hordozójaként a nyomtatás kudarcot vallott. Kevesen válnak annyira folyékony olvasóvá ahhoz, hogy világunk fontos eszméit kövessék, és részt vegyenek bennük. Sokan funkcionálisan analfabéták, és a legtöbben, akik olvasnak, szórakozásból teszik otthon, vagy információért munkájukhoz (lásd a sikerkönyvek 95%-a történet formában íródott és önsegítő könyv). Ha az interneten közzé tesszük “A föderalista - Értekezések az amerikai alkotmányról” című művet, mindenki számára elérhető lesz ugyan, de azzal, hogy az érvek e nagyszerű gyűjteményének a közkönyvtárakban való hozzáférhetőségnél nagyobb nyilvánosságot biztosítunk, még nem fognak többen úgy dönteni, hogy elolvassák ezt a nehéz, de tartalmas szöveget. Ismét szemben állunk valami olyasmivel, amit “nehéz megtanulni”, de értékét is elvesztette az amerikaiak szemében - akik azt kérdezik, miért kellene erőfeszítéseket tenniük azért, hogy folyékonyan olvassanak, és megértsenek mélyebb tartalmakat?

A televíziós modell újragondolása

A televízió Amerika tömegmédiumává vált, mindemellett fontos eszmék nagyon szegényes tárolója. A televízió a valaha készített legnagyobb “tanítógép” - sajnos aminek a tanításában a legjobb, azok nem a legfontosabb megtanulandó dolgok. És olyan rossz a legfontosabb dolgok megtanításában, hogy legtöbb nézőjét arról is meggyőzi, hogy ezek a dolgok nem is léteznek.

Nos, a számítógépek lehetnek televíziószerűek, könyvszerűek, és “olyanok, mint maguk”. A jelen kereskedelmi trendjei mind oktatási, mind házi felhasználásra annyira televíziószerűvé akarják tenni őket, amennyire csak lehet. És az ezen erőfeszítések mögötti dollár milliárdok súlya valószínűleg nyomasztó lesz. Kijózanító arra gondolni, hogy 1600-ban, 150 évvel a nyomtatás feltalálása után, a két legjobban fogyó könyv a brit szigeteken a Biblia és egy asztrológiai könyv voltak. A gondolkodás tudományos és politikai módjait éppen csak elkezdték felfedezni. A valódi forradalmak megjelenéséhez nagyon hosszú idő kell, mert ahogyan McLuhan megjegyezte, az új média kezdeti tartalmát és értékeit mindig a régi médiából vesszük.

A számítógépek és a hálózatok lehetővé tesznek egy dolgot, ami az “infohanta” támadását részben elkerülheti, és ez a lehetőség arra, hogy az interneten olyan médiát készíthetünk, amely “öntanító”. Képzeljünk el egy gyereket vagy felnőttet, aki csak mókából téblábol az interneten, majd talál valamit - talán éppen a rakétákról vagy a génsebészetről -, ami érdekesnek tűnik. Ha olyan lenne, mint egy enciklopédia szócikke, akkor leírásra és ismertetésre szorítkozna (a szerző által az íráskor választott szinten), hogy közvetítse az eszmét. Ezzel a legtöbb netböngésző szempontjából célt tévesztene, különös tekintettel a napjainkra jellemző általánosan alacsony folyékony olvasási készségre. A hasznos számítógépes változat képes lesz arra, hogy kitalálja milyen idős és milyen felkészült a böngésző, és azonnal előállna egy olyan tanulási élménysorozattal, amelynek sokkal nagyobb esélye lesz arra, hogy minden egyes felhasználónak megmutassa a “tuti jót”, amely az emberi tudás szinte minden szeletkéjében ott rejtezik. A nagyon kicsik más élményeket kapnának, mint az idősebbek - és az élmények egy része megpróbálná érdeklődésük egyfajta melléktermékeként megtanítani a gyerekeket olvasni, és jobban érvelni. Ez a “Montessori-féle” megközelítése annak, hogy hogyan rendezhető bizonyos média az interneten: mindenkinek saját érdeklődése biztosítja a motivációt arra, hogy bejárjon egy környezetet, amely telis-teli van játékoknak álcázott tanulási lehetőségekkel.

Efféle “dinamikus médiát” tudunk ma készíteni, de ez nagyon nehéz és költséges. Mégis, ez egy olyan befektetés, amelyet egy egész országnak meg kellene értenie és tennie. Még mindig nem hiszem, hogy ez valójában helyettesítheti azt, hogy olyan kultúrában nőjünk fel, amely szereti a tanulást és a gondolkodást. De egy ilyen kultúrában egy ilyen új média mindenkit mélyebbre engedne, több irányba, és a világról való gondolkodás több módját ismerné meg, mint ami a legjobb könyvekkel lehetséges manapság. Egy ilyen kultúra nélkül egy ilyen média valószínűleg létfontosságú előremenekülés a gyorsan közeledő, elkövetkező Sötét Korral szemben.

Nagyon valószínű, hogy az iskolák alkotják az utolsó védelmi vonalat a tudás globális trivializációjában, mégis úgy tűnik, nem tanultak még eleget az új technológiákról és médiákról ahhoz, hogy kellően megkülönböztessék a számítógépekhez és hálózatokhoz kapcsolódó formális, de értelmetlen tevékenységeket és az igazi, 21. századi gondolkodáshoz szükséges készségeket. Az iskolák jó esetben érdekes dolgok kitalálására szolgáló kutatóközpontok. Mindig lesz ok arra, hogy ilyen tanulóközpontjaink legyenek, de a legnagyobb probléma az, hogy manapság a legtöbb iskola nagyon távol áll attól, hogy egy, a 21. században szükséges tanulóközpont legyen.

Will Rogers mondta egyszer, hogy nem az tesz neked igazán rosszat, amit nem tudsz, hanem az, amiről azt hiszed, hogy tudod, A legjobb húzás most - a számítástechnikának, a tudománynak, a matematikának, az irodalomnak, a művészetnek és a zenének - az, ha az iskolák elismerik, hogy nem tudják, hogyan is kell ezt csinálni - ők a vakok, akik megpróbálják kitapogatni az elefántot -, és inkább megpróbálnak valami stratégiát kitalálni, amely segít fokozatosan megismerni az elefántot. Ezt teszik a legjobb szakemberek saját szakterületükön. Rudolph Serkin 75 éves korában könnyekkel küszködve fogadta el a Beethoven érmet, és azt mondta: “nem érdemlem meg ezt”, és komolyan gondolta. A Nobel-díjas Richard Feynmann a Caltech-en arról mesél az egyetemistáknak fizika óráján, hogy mennyi mindent nem ért a fizikában, és főleg a szakterületén. Nem tudunk addig tanulni, amíg nem látjuk, hogy vakok vagyunk.

Ennek az az oka, hogy a megértés - csakúgy, mint a civilizáció, a boldogság, a zene, a tudomány és egy sereg más nagyszerű erőfeszítés - nem egy létállapot, hanem egy utazási mód. A legfontosabb célja annak, hogy a gyerekeket segítsük a tanulásban pont ez: módot találni arra, hogy megismerjék eme nagy utazást, amelynek nincs végcélja, és amely során maga az utazás a jutalom.

Alan Kay “Csontváz a szekrényben - a számítógépek (mi)haszna az oktatásban” című írása az EduCom Review 31. évfolyamának 4., 1996. július-augusztusi számában jelent meg.

Dr. Alan Kay jelenleg a HP Labs kutatója, és a Viewpoint Research Institute elnöke. A Xerox palo alto-i laboratóriumában végzett kutatásainak eredménye nagyban hozzájárultak a személyi számítógép (DynaBook) és a grafikus felhasználói felület koncepciójának kialakításához. a SmallTalk és a Squeak programozási nyelvek fejlesztésének vezetője, később az Atari, az Apple, a Disney és a Hewlett-Packard kutatója.

Fordította Molnár Dániel a szerző szíves hozzájárulásával.